Survivor

Úgy vagyok vele, hogy amiről írok, azt jó, ha ki is próbálom, persze, csak ha számomra elérhető, megugorható, és nem életveszélyes... Na meg hozzátartozik az igazsághoz, hogy reggel jól elaludtam, így lemaradtam a korai futásról. De olyan ritkán alszom jól, hogy minden perce most aranyat ért! 😁

Múltkor már kicsit elmélkedtem a hőségről, és adtam pár tanácsot is. Jó szokás szerint akadt, aki belém is állt, hogy miket beszélek, hogy a pulzust érdemes figyelni, amikor nem mérvadó, és bár azt terveztem, hogy olyan messzire elkerülöm az extrém melegben futást, ahogy csak lehet, ma kigyulladt egy kis agymanó-lámpa a fejemben, hogy mi lenne, ha mégis kipróbálnám, követve a saját tanácsaimat. Végül is, annál, mint mikor télen, a jegesedés kellős közepén mentem, nem lehet sokkal rosszabb... Nem?

Van aki forrón szereti?

 

Amikor a többedik nem futó ismerős vagy rokon jegyzi meg, hogy „remélem, ebben a hőségben nem futsz”, azért elgondolkodom... Valóban engem félt? Igen, persze, lehet.

De az is lehet, hogy a saját frusztráltsága lélegzik fel egy kicsit: na lám, ilyen körülmények között már tényleg fölösleges, sőt őrültség futni. Sokszor azt érzem, hogy ez egy apró önfelmentési kísérlet. Csakhogy egy  futó ez alá ritkán ad lovat, így a megjegyzés után a másik fél nem feltétlenül érzi magát jobban...

A futók egymásnak ilyenkor inkább tippeket adnak. Két nagy táborra szakadunk: pacsirtákra és baglyokra. Persze mindenki igyekszik elkerülni a legforróbb órákat. Van, aki a hajnalba menekül, van, aki az éjszakába. Én a hajnalra szavazok. Éjjel nekem nem jó, mert túlpörget, és utána nehezebben megy a pihenés.

És persze ott vannak azok is, akik nem válogathatnak. Akkor futnak, amikor a munka, a család és az élet éppen lehetővé teszi. Nekik külön respekt! És persze mindannyiunknak, akik ilyenkor is megtaláljuk a módját és motivációját annak, hogy mozogjunk.

Futottak még kategória

A motivációról már írtam korábban is, de azt hiszem, nem lehet róla elégszer beszélni, mert meggyőződésem, hogy a futások nagyon nagy része a motiváción áll vagy bukik... Azt is említettem már többször, hogy nekem a szuper-fegyver módszerem az, hogy bármikor a bizonytalanság csíráját érzem, hogy menjek-e, automata pilótára kapcsolom az agyam, és villámgyorsan felöltözök futó felszerelésbe, mert onnan már nincs visszaút. Eddig legalábbis még nem fordult elő olyan, hogy visszaöltöztem, és nem mentem ki, legalább pár kilométerre rá ne próbáltam volna. Ma sem volt ez másként...

Sűrű végtelen, végtelen május

Hoppá. Lassan egy hónapja nincs bejegyzés a blogon? Ezt azért nem hagyhatom! Még akkor se, ha beteg voltam, ami amúgy hamar elmúlt, csak egy furcsa, hirtelen és gyors merülés, fáradás maradt itt utána. Az órám is láthatóan mérte. Nem tudom, mi ez, de sokan betegek körülöttem, és hozzájuk képest én még könnyebben megúsztam. Az elmúlt években ritkán vagyok beteg, évente egyszer mondjuk, és akkor is öt nap alatt, enyhe tünetekkel letudom az egészet. És most a tünetek is, igaz, hogy hat nap alatt elmúltak, de tolakodóbbak voltak, mint jól esett volna... Aztán meg önként fogászati székbe száműztem magam. Vár rám pár kellemetlen beavatkozás, amik rövidtávon hátráltatni fogják a futásaimat, de hosszútávon meg fogom köszönni magamnak. És hát, aki maratonra gyúr, az hosszútávokban gondolkozik, nem?!

Post-race Blues

Tudom, nagyon divatos ma már, hogy lépten-nyomon mindenre mindenféle címkét aggatunk, de érdekességképp gondoltam írok erről... 

Nagyon sokféle blues létezik (magyarul lehangoltság), az élet majdnem minden területére, eseményére, érzésére... A teljesség igénye nélkül: 

A munkától többször is lehet, egyetértek...😅

Szumma szummárum 2025

Kicsit megkésve, de elkésve még talán nem vagyok az év végi összegzéssel. Ám mielőtt belevágnék, friss élményből merítve, álljon itt ez motiváció gyanánt saját magam, és mindenki más számára is, aki szeretné: Télen (és az extrém melegben nyáron) nincs olyan, hogy jól sikerült, vagy rosszul sikerült futás, CSAK FUTÁS van. Számomra már az siker, ha rávettem magam, és látom a leheletem több, mint 5 percig... Természetesen nem muszáj egyetérteni, de én a metsző, jeges szélből hazatérve erre jutottam, és ettől jobban érzem magam.

És tudom, nem a számok a fontosak, de valahol mégis csak segíthetnek azok is jobban érezni magunkat, motiválódni, vagy csak nyomon követni a fejlődést, az éveket, stb. Szóval lássuk mit sikerült összefutkároznom 2025-ben...

Száguldás, verseny, szeretem

Korábban ígértem egy beszámolót a versenyekről. Mert voltam idén páron. Összes 10-en. Idén kezdtem, de azonnal elkapott a gépszíj. Ahogy a korábbi bejegyzésemben írtam, természetesen nem baj, ha valaki nem jár, és nem is akar versenyekre járni, de szerintem egyszer mindenkinek, aki fut, érdemes kipróbálnia, belekóstolni a hangulatába, mert hátha mégis kiderül, hogy nem is olyan rossz... Az én célom, nyílván nem a győzelem volt, és nem is az lesz soha. A legelső célom az volt, hogy ne vigyen el a busz... 😅 Bevallom, még féltem is... Sőt, amikor először olvastam, hogy aki túllépi a megadott szintidőt annak a záróbuszra fel kell szállnia, rajtszámát áthúzzák, a célterületre nem léphet be - olyan ijesztőnek találtam, hogy még azzal is álmodtam, hogy jön utánam egy ezeréves rozsdás selejtes csotrogány, és tátogatja a száját, mint a Reszkessetek betörőkben a kazán. Aztán persze megérkezett a pofa be, roló le érzés hozzám is, egyrészt, mert amúgy eddig még soha nem láttam ezt a buszt, sőt, rutinos futó ismerőseim is mondták, hogy nem is tudják, létezik-e, plusz azért a legtöbb esetben tényleg kényelmesen ráhagynak időt a szintidőre, és hát minél többet fut az ember, annál jobban javul a tempója, így legalább ez is motivál.

„Marad a zene, meg marad a fény”

Kép forrás

Zene nélkül mit érek én?! Tettem fel magamnak a kérdést, amikor a fülhallgatóm volt oly' kedves, és a tervezett távom kb. felénél lemerült... Amióta csak futok tartottam ettől a pillanattól, mert azt gondoltam, hogy nem tudok zene nélkül futni. Utálom a saját lihegésem hangját, és mindig úgy érzem, hogy csak a zene adhat erőt, és mindent lebíró akaratot... Hát most végre kiderült mi az igazság...

És nagyon örülök végül, hogy így alakult, mert rájöttem, hogy nem csak tudok, de bizonyos idő elteltével még szeretek is így futni. A füles rajtam maradt, különben lefagyott volna a fülem, így a lihegésemet csak tompán, inkább belülről hallottam, ami nem volt zavaró, és amint kényelmesen elhelyezkedtem a gondolataim szárnyán, meg kellett állapítanom, hogy nem is rossz! Persze, mit csinál egy blogger, rögtön elkezdtem fogalmazni magamnak ezt a bejegyzést, ami kitűnő időtöltés, csak tudnám miért mindig jobb az, ott, akkor a fejemben, mint utána, amit leírok... Arról nem beszélve, hogy kevésbé balesetveszélyes így futni. Bevallom, én nagyon szeretem hangosan hallgatni a zenét, nagy, zajszűrős fejhallgatóval, és szerencsére ugyan nagyon ritkán, de előfordulnak ebből kissé necces helyzetek biciklisekkel, autósokkal, rolleresekkel... Nyugi, azért mindig vigyázok magamra, meg azért arra figyelek, hogy minimálba' halljak.