 |
| Fotó: saját futásaim |
A blog elsődleges célja az lenne, hogy kezdő (és még nem kezdő) futóknak / kocogóknak adjon ihletet, ötletet, gondolatot. Tudom, tele a net jobbnál jobb ilyen tartalmakkal, de valahogy úgy érzem, mindet a már profibb emberek készítik (ami logikus hiszen náluk a tudás és tapasztalat), a kicsit már profibb futóknak... Ide az a rész jönne, hogy de én most majd, teljesen a nulláról ... Csak az a helyzet, hogy amikor el akartam indítani ezt a blogot, még valóban teljesen, pőrén kezdő voltam. De ahogy az ilyen tervekkel sokszor lenni szokott, mindig csak halogattam, ábrándoztam róla, fiókba zártam, ahelyett, hogy azonnal belevágok... De én most teljesen... tényleg belevágok! Tartsatok velem, ha van kedvetek! 😁
Harmincnyolc éves vagyok. Nagyjából gimi óta túlsúllyal küzdő. Régen sírva fakadtam volna ettől a mondattól, ma is megcsikordul egy köröm alatti tábla bennem, de megtanultam már ezt is embrace-elni, szép magyarsággal élve. Előtte se voltam nádszál, de mai fejjel visszanézve a régi fotókat, akkor még az égvilágon semmi baj nem volt velem, masszív voltam, formás, csak páran rámsütötték a bélyeget. Általános iskolában művésztornáztam, imádtam, de egy bemutatón történt ártalmatlan, ám belülről annál ijesztőbb esés után sajnos abbahagytam. De szintén e tájt kéziztem, röpiztem. Hálás vagyok ezekért az évekért, mert most is ezekhez tudok visszanyúlni. Imádtam (talán imádok is még) mindent, ami aerobic, tánc, ahol leköti az agyam a következő lépés, és nem arra gondolok, hogy mennyi van még vissza, és hogy rohadt fárasztó. Ezért is meglepő a futás... Meg azért is, mert azt viszont világéletemben szívből utáltam, a Cooper teszt volt a legalja, és a buszt is inkább hagytam elmenni, ha úgy alakult...
Egyetem óta kampányszerű
életmódváltási és mozgási időszakaim voltak, ám rövid sikerek után általában mindig kudarcba
fulladtak. Legtöbbször nyáron marad abba minden, mintha a perzselő nap a kedvem
is kiszárítaná... Aztán a Covid alatt, Netflix előtt pizzázva (mert az olyan
Gilmore Girls-ös) döbbentem rá, hogy ha így folytatom, nem (csak) a Covidtól
kell félnem... Ekkor fordultam Ellihez, az én hűséges elliptikus tréneremhez,
akire első dolgos éveim alatt kuporgattam, és aki addigra inkább ruhainas
szerepet töltött be otthon. legnagyobb örömömre, újra legjobb barátok lettünk.
Csak hát zenével is monoton, ezért mindennap nem tudtam csinálni. Rátaláltam
viszont Youtube-on a (számomra) létező legjobb step aerobic tanárra, Chrisre,
és 40-50 percekre újra 18 évesnek éreztem magam. Tőle tanultam az egyik kedvenc
mottómat: „Don’t cry, modify!” Azaz „Ne siránkozz, változtass!” Az élet minden
területére igaz, szóval azóta is bőszen mondogatom magamnak!
Ezen kívül, mivel akkoriban Győrfi Pál nézett ránk minden plakátról, hogy #maradjotthon, csak a közelbe tudtunk sétálni, ahol párommal 3-4 km-es, úgynevezett karantén-köröket mentünk. E közben néztem a futókat vágyakozva, hogy bárcsak egyszer én is... De aztán beúszott egy kép önmagamról, pár évvel azelőttről, ahogy a Bikás parkból 200 m szerencsétlen próbálkozás után, bridget jones-i káromkodások közepette hazakullogok, hogy mégis mit gondoltam, fusson, akit kergetnek...
Szintén még a hirhedt 2020-ban, párommal vettünk egy-egy biciklit, és hobbi tekerők lettünk. Nem voltunk ezzel egyedül, kb. mindenki ezt tette akkor, és mindenki a Decathlonból, és valahogy minden nő arra a modellre vágyott, amire én, így miniben átélhettem én is felmenőim izgalmát, hogy piros vagy fehér skodát vagy telefont kapnak-e, és a várakozás feszítő gyönyörét... Lelkes hobbikerékpárosok lettünk, leginkább szép természeti helyeken, különösen tavak körül szeretünk tekerni. Van valami a vizek és kerékpárok között, valami ősi, romlatlan, hamvas szerelem, amit a nyeregben átélhet az ember. Plusz az a szabadság, ahogy a szél a hajadba... de sajnos nem tekerünk olyan gyakran, mint szeretnénk. Néha bonyolult hozzá a logisztika, nem olyan mint a futás, ahol a láb mindig kéznél van. Bocsánat, de ezt egyszer el akartam sütni, többször igyekszem nem... 😏
Hosszabb lett ez az intro, mint terveztem, de már tényleg majdnem a futásnál vagyunk, csak azt még fontos rólam tudni, hogy ilyen beérzős vagyok. Beérzem a dolgokat, belémcsap, mint a villám, és onnan nincs kifogás, kecmec, tenni kell! A gondolat nem akkor születik meg a fejemben, ott van már régen, csak a sok töketlenkedés, én ezt nem merem és még nem biztos, hogy akarom után egyszer csak, mint egy Agymanó részben, felgyullad egy zöld lámpa, és kiélesedik a kép. Többek között így választottam gimit, szakot az egyetemen, párt, így költöztünk Budapestre, így vettünk lakást, és igen, végül így kezdtem futni is. Egy vidéki hazalátogatás közepén. Mintha csak egész addig ezt csináltam volna, közöltem, hogy én most leugrok kocogni, felöltöztem (még jó, hogy maradtak ott ruháim), fejhallgatót felcsaptam, és lementem. Ennyi. Mert, amikor érzi az ember, akkor hirtelen egyszerű lesz mindaz, ami addig végtelenül bonyolultnak tűnt. Jó, ez kicsit Bóditesós, de igaz. 😅
Tíz perc per kilométer volt az átlag tempóm, és egy kapatos bácsi be is szólt, hogy Hé, te, ne csak a kezed járjon, a lábad is! A régi, még meg nem világosult énem egyből fel is adta volna, de e helyett ott és akkor megérkeztem valamibe. Valamibe, amit még nem tudtam mi, csak hogy jó! Na nem végig jó. Nagyon nem! Égő vádli, tüdő, sajgó olyan pontok, melyeknek létezéséről sem tudtam, pedig még alig mozdultam meg (ugye a szakértő bácsi is megmondta). De valamilyen törtszilánkú apró pillanatok felsejlettek, rámkacsintottak, és szerelmes lettem beléjük, mint egy tinilány.
Azt mondtam, megérkeztem. Mai fejjel csak mosolygok. Mert még igazán el se indultam... Járogattam, fejlődgettem, de ki-kihagytam. Ingadozó tiniszerelem módjára ment a szeret-nem szeret, kimegyek-nem megyek... A cinikus belsőhangom sokszor tolakodón igyekezett lebeszélni. És sajnos sokszor sikerült is neki. Túl meleg van. Túl hideg van. Inkább ezt vagy azt kéne. Mit akarsz, mindenkinél lassab vagy. Covid alatt, teljes Home Office-ban ez a hang volt sokszor az egyetlen beszélgetőpartnerem, és lerázni sem mindig tudtam. De még ha hosszabb-rövidebb kihagyásokkal is, legalább nem adtam fel végérvényesen, és maradt a mozgás, step aerobic vagy bicikli vagy kocogás vagy csak séta formájában.
Az áttörés idén (2025) januárban érkezett. A Facebook addig dobált egy kettlebell edzés hirdetést a közvetlen közelemben, míg ez a zöld lámpa irányítani kezdte a kezem, és egyik napról a másikra jelentkeztem. (Később, ha úgy alakul, erről is szívesen írok részletesebben). Elkezdtem heti kétszer emberek közé járni edzeni, érdes, fekete gumiburkolatú, jellegzetes illatú terembe. Egyre jobban tetszett, egyre jobban ment, és azt vettem észre, hogy a kocogásban is kitartóbb, konzekvensebb és sikeresebb vagyok!
Márciusban jött egy újabb beérzés, és jelentkeztem életem első versenyére, az NN City Runra, és amit ott átéltem, az nagyon kellett! Olyannyira eufórikusan jó élmény lett, hogy még 8 követte. Ezekről is tervezek majd posztot, meg sok minden másról. Rövidebbeket. hosszabbakat egyaránt.
Körülbelül ez várható. És mivel a közvetlen környezetmben már akadt egy-két ember, aki a hatásomra kimerészkedett, így arra gondoltam, ha írok róla, talán még páran kedvet kaphatnak. És engem is motivál, szinten tart, ha minnél többet ezzel foglalkozom.
Ha van kérdésetek, téma ötletetek, írjátok meg kommentben!
🏁🏁🏁Addig is, vigyázz, kész, start! 🏁🏁🏁
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése