„Marad a zene, meg marad a fény”

Kép forrás

Zene nélkül mit érek én?! Tettem fel magamnak a kérdést, amikor a fülhallgatóm volt oly' kedves, és a tervezett távom kb. felénél lemerült... Amióta csak futok tartottam ettől a pillanattól, mert azt gondoltam, hogy nem tudok zene nélkül futni. Utálom a saját lihegésem hangját, és mindig úgy érzem, hogy csak a zene adhat erőt, és mindent lebíró akaratot... Hát most végre kiderült mi az igazság...

És nagyon örülök végül, hogy így alakult, mert rájöttem, hogy nem csak tudok, de bizonyos idő elteltével még szeretek is így futni. A füles rajtam maradt, különben lefagyott volna a fülem, így a lihegésemet csak tompán, inkább belülről hallottam, ami nem volt zavaró, és amint kényelmesen elhelyezkedtem a gondolataim szárnyán, meg kellett állapítanom, hogy nem is rossz! Persze, mit csinál egy blogger, rögtön elkezdtem fogalmazni magamnak ezt a bejegyzést, ami kitűnő időtöltés, csak tudnám miért mindig jobb az, ott, akkor a fejemben, mint utána, amit leírok... Arról nem beszélve, hogy kevésbé balesetveszélyes így futni. Bevallom, én nagyon szeretem hangosan hallgatni a zenét, nagy, zajszűrős fejhallgatóval, és szerencsére ugyan nagyon ritkán, de előfordulnak ebből kissé necces helyzetek biciklisekkel, autósokkal, rolleresekkel... Nyugi, azért mindig vigyázok magamra, meg azért arra figyelek, hogy minimálba' halljak.