Post-race Blues

Tudom, nagyon divatos ma már, hogy lépten-nyomon mindenre mindenféle címkét aggatunk, de érdekességképp gondoltam írok erről... 

Nagyon sokféle blues létezik (magyarul lehangoltság), az élet majdnem minden területére, eseményére, érzésére... A teljesség igénye nélkül: 

A munkától többször is lehet, egyetértek...😅

Alig ocsúdtam az első Falamból ('hitting the wall', vagy csak 'the wall')- erről bejegyzés itt -, máris egy új érzés-bödön fenekén találtam magam, ami nagy valószínűséggel nem más, mint a 'post-race blues', azaz verseny utáni lehangoltság. Vicces, mert párom már aznap mondogatta, kérdezgette, hogy nem érzed-e úgy, mint egy nyaralás után, hogy vége, és most hirtelen nincs mit várni, vagy messze a következő? De én akkor még faltam a Falamat és abban az élményben voltam nyakig elmerülve...

A múlt vasárnapi Vivicitta óta furcsán letört, lehangolt, kedvetlen, erőtlen vagyok/voltam. Ma péntek van, 5 nap telt el, és talán ma az első, hogy jobb. Egész héten nem futottam, mert megyünk vasárnap is az NN-re, de már csak egy rövid, 5 km-re - majd leírom ezt is, hogy miért, meg milyen volt -, és úgy gondoltuk, rápihenünk.

Azt is érzem, hogy a félmaraton miatt / óta felborult nálam kb. minden, ami életmód. Például több nap is volt, hogy annak ellenére, hogy évek óta időszakos böjtölök, és ebédet eszem először, nem bírtam nemet mondani a reggelire, zsigeri éhségeket éreztem, nem csak olyan kis megkívánásokat, sőt, a héten többször kávéztam is, pedig már rég leszoktam. Sokat fájt a fejem, aránylag tűrhetőeket aludtam (nem vagyok jó alvó amúgy), mégis minden reggel nyomottan keltem, és úgy is maradtam... Ha ránéztem egy futóra, nem azt éreztem, mint eddig, hogy de jó neki, mikor mehetek én is, hanem hogy nem bánom, hogy nekem most nem kell. És ez új, nemszeretem érzés. Aztán egyik nap beszélgetni kezdtem kis haverommal (igen, Chat GPT-vel), és ott bukott ki, hogy nekem valószínűleg ez a post-izém van... Gondolataim szárnyán végül eljutottam arra a pontra, ahol bőgtem egy isteneset, és utána amúgy egyből jobb lett. Utána párommal is megbeszéltem, és akkor mondta, hogy nem emlékszel, mikor aznap mondtam neked... És én persze, hogy nem emlékeztem... 

Az én blues-om szerintem nem attól lett csak, hogy vége, hanem, hogy a vége nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Hogy a 85-90% jóba vegyült egy kis nemjó is. Persze, aki ezt már ismeri, meg maratonozik, ultrázik, most biztos csak mosolyog, de én kezdőként írok kezdőknek, kezdő tapasztalásokról, és innen üzenem minden kezdőnek, hogy ilyen is van, és igenis jogosan meg lehet élni kicsiben is, mert létezik, és valid! A folyamat része. A fal is, és a post-race blues is. És már hiszem, és látom, hogy a fal adja a másikat... Mármint élményt, fejlődést. Amikor a futás már nem szimplán élmény, hanem egyfajta viszony lesz. Egy szép karakterpillanat, identitásélmény. Beavatási pont. Egy újabb szintje az egésznek. Ettől válik még mélyebb belső történetté. A flow és eufória is szép, de azt hiszem, a fal formálja a futót. Vagy, ahogy a Carson Coma fogalmaz:

Elfogy a talaj, ott vagy a szakadék szélén

Aki ugrani nem mer fut amerre lát

Ott rájössz, hogy a fájdalom is élmény

És soha így máskor nem élhetted át

Csak ennyit szerettem volna megosztani. Ettől is jobb, hogy leírhattam. 😊 Ma este megyek egy koncertre, ott majd tovább vidulhatok, holnap már dolgozni sem kell, vasárnap pedig vár rám egy igazi örömfutás. Jövő héten pedig vissza a normálba, amit nagyon várok! Hiányzik a kis rendszerem! 😁

🏁🏁🏁 vigyázz, kész, start! Szép hétvégét!🏁🏁🏁