NN City Run 2026 - 5k Check Point

Tavaly, az NN City 5 kilométeres versenyével indult minden igazán. A magamhoz képest "komolyabb" futás már 2025 év elején, de a versenyek eufóriájával ott ismerkedtem meg. Utána még 9 verseny követte, de lássuk, mit írtam tavaly az NN-ről:

Az ELSŐ, különleges, megmásíthatatlan, bizonyos szempontból utolérhetetlen! Ez volt az NN City Run. Nekem az az 5 km akkor olyan volt, mintha most mennék egy félmaratonra. Verseny előtt rettenetesen ideges voltam, de mintha az életem múlna rajta, mintha valami nagy vizsgára készülnék, borzasztó volt. El is gondolkodtam, hogy kell ez nekem? Miért is teszem ezt magammal? De közben meg éreztem, hogy muszáj kipróbálnom, és eljött az ideje, oda merek már állni. Végig úgy éreztem, hogy mindenki látja és tudja, hogy nekem ez az első, és hogy teljesen el vagyok veszve...

De aztán eldördült a startpisztoly, és amit pár másodperccel az elindulás után éreztem, az szinte leírhatatlan. Színtisztán éreztem, hogy ÉLEK, és mindehhez még a Pazar látvány, a Duna, a hidak, a fülemben a zene, körülöttem a már nem idegesítő emberek, a lezárt forgalom, jó időnk is volt, hát szóval minden egyben volt, hogy nekem egy tökéletes első alkalomban lehessen részem! 

Féltávnál annyira meghatódtam saját magamtól, hogy a sírás már a torkomban volt, de akkor azt mondtam magamnak, oké, ez tök jó, de mi lenne, ha most a sírás helyett inkább futnánk, ezt az érzést is beleintegrálva, ahogy a csövön kifér, és majd utána ráérünk meghatódni... Nyilván nem így lett, mert ezt ott, akkor, csak abban a pillanatban lehet megélni, utána már nem pont úgy, de az időm is mutatta, hogy jól sikerült a saját motivációs beszédem, mert a 7:40-7:50-es korábbi átlagok helyett 7:07-et mentem, és alig akartam hinni a szememnek! Mondták előtte rutinos ismerősök, hogy vinni fog a hév, meg a tömeg, és jobbat fogok menni, de én egészen addig nem tudtam elképzelni. Közben nem érdekelt az idő. Néha az órámra pillantottam, de szerintem csak rutinból, és nem is néztem semmit, csak éltem a pillanatot, a pillanatokat. Ami jó volt, hogy tudtam előre az útvonalat. Szerintem jobb úgy menni. (Azóta is mindig előre megnézem, fejben próbálom összerakni). És meg is voltam lepődve, hogy jesszusom, mindjárt vége... Ne, én még akarok! Számomra, a pillanat, amikor az érmet a nyakamba akasztották, nem volt nagy élmény, és mai napig nem mozgat meg, pedig azt hittem, az lesz a nagy valami. Nekem az elindulás, és a közben, ami mindent visz! Meg a vége, amikor még elő tudom venni a tartalékokat, és bedurrantani. Mert hogy ilyet is tudok... Ki gondolta volna... Mintha valaki átvenné az irányítást a testem felett, és az önálló életet élne, mintha én csak ülnék egy sportkocsiban, ami gyorsít... Brutáljó! 

Na, hát most visszanézve úgy látom, hogy az alapok már akkor kialakultak, és maradtak, azokra tudtam / tudok építeni. Hogy fejben ismerjem az útvonalat, hogy legyen tervem, de engedjek az ösztönöknek, ne nézzem görcsösen az órámat, maradjak a flow-futásnál, ne erőltessek semmit, amit nem érzek jónak. Hogy tudjak a végére rákapcsolni (azóta tudom, ez a negatív split). Egyszóval, hogy ne túlélni, hanem át- és megélni akarjam és tudjam! Az érem se mozgat meg azóta se, legjobb bizonyíték rá, hogy a Vivicittáról majdnem kisétáltam nélküle, a mai NN után pedig fordítva (a hátát) mutatom pár fényképen. 😂

Aztán vannak megmosolyogtató részek is. „Nekem az az 5 km akkor olyan volt, mintha most mennék egy félmaratonra.” - Édes szívem, akkori énem! 😄 Nem degradálom, eszemben sincs, hiszen akkor ez valid volt, csak azóta már túl vagyok az első félmaratonomon, és hát úgy érzem, az 5 km-hez képest egészen más kategória, a Falam akkoriban még csak tenyerét dörzsölgetve pihent, és várta az alkalmat... 😂 Viszont azt az ideges-izgalmat tényleg csak legközelebb most, a félmaraton előtt éltem át...

Ez a rész is változott: „Mintha valaki átvenné az irányítást a testem felett, és az önálló életet élne, mintha én csak ülnék egy sportkocsiban”. Már ÉN ülök a sportkocsiban, és ÉN irányítok, teljesen tisztán, kontrolláltan. Nyilván már tavaly sem testrablók áldozata lettem, de szerintem ez fontos változás, hogy már érzem, és élem a saját magam feletti hatalmam.

Na és akkor mi volt most, idén Az NN-en. Őszintén? Arra számítottam, hogy a Vivicitta után csak egy kis színes édes bonbonka lesz, amit jóízűen elmajszolgatok egy napsütötte vasárnap délelőtt csak úgy úri huncutságból... Ehhez képest, nem számoltam pár dologgal. Pl, hogy pénteken kicsit túl jól sikerül a Carson Coma koncert. Aztán, hogy pont aznap reggel lesz az óraátállítás, így egy órát vesztünk - amikor csörgött a telóm, reggel 6-kor (ami 5 lett volna), a legintenzívebb álomszakaszomban, azt se tudtam, hogy most dolgozni kell menni, vagy mi van? És bizony, az ablakon kinézve nem a napsütötte, madárfüttyös vasárnap fogadott, hanem hideg, és az eső tolakodó ígérete... Meg is fordult a fejemben, hogy azzal a lendülettel vissza is fekszem, és majd párom mesélje el milyen volt, de aztán robotpilótára kapcsoltam, és észre se vettem, már fel voltam öltözve. Onnan meg már nincs visszaút ugyebár...

Térjünk rá a lényegre, hogy milyen volt a futás most. Jó. Egyszerűen csak jó. Eszembe is jutott, hogy ez az eufória még mindig jó, de már nem ugyanaz, mint akkor a legelső, mert legelső csak egy van... Mire indulni kellett, az eső már nem zavart, megszoktam, örültem, hogy a rendes fejhallgatómat vittem, így a szél sem zavart, és a zene is jól esett. Örültem, hogy nincs annyi ember, mint a Vivicittán, és tudtam, bármikor, ha elbizonytalanodom, meg fogom magamat mosolyogni, hogy ne viccelj, hiszen már csak 5, 4, 3, 2, 1 km van vissza. Féllábon is... Megbeszéltem magammal, hogy nem a PB-met akarom megdönteni (Ami a tavalyi Spar Maraton 10 km-es távon lett 6:22), hanem a tavalyi énemnek akarom megmutatni, hogy milyen ügyes, milyen jó irányba halad. És közben azért picit nagyképűen arra gondoltam, ha persze megdőlne egész véletlen a PB-m, sem dőlnék a kardomba... 😏

A PB-m végül nem dőlt meg, de a tavalyi énem hangosan tapsol! 🥳🎉

Ami egy picit elbizonytalanít, hogy múlt október óta nincs látható, érezhető fejlődés, sőt, eddig talán akkor voltam a csúcson. De ez sem baj. Túl vagyunk egy télen, ami kemény volt, ahol ugyan most leállás nem volt, de maxon nem lehetett tolni. Van tere a fejlődésnek, most éled a természet, talán most éledek én is! 😁Még nem értem el a plafont, ezt tisztán érzem. És most, hogy az első (számomra) igazán nagy mérföldkőn, a félmaratonon, és ezen az ötösön is túl vagyok, visszaállhat a rend, és mehet ami a csövön kifér!

🏁🏁🏁 Vigyázz, kész, start! Start! Staaaart!🏁🏁🏁