Low point?

Megint egy ideje nem volt bejegyzés, és nem csak azért, mert jelenleg nincs témám. Elértem egy pontot, amiről nem igazán szeret beszélni az ember. De ha már van ez a blog, és tényleg szívből, őszintén akarom csinálni, akkor ez is hozzátartozik. Ó, nagyon is! Főleg kezdőként. De gondolom nem csak kezdőként. Ez is egyféle fal. Nem olyan, mint a félmaratonon volt, de fal. Még talán nehezebb is, mert makacsabb, tovább tart átvergődni rajta, vagy megmászni, és néha gumifalú, amiről egyenesen lepattanok, és csak nevet rajtam. Nevezhetjük mélypontnak is. Erről mindig a Holiday c. film jut eszembe, ahogy Kate Winslett pofozgatja magát a nyitott ablaknál, hogy "low point, low point!" Valahogy így vagyok én is...

Van aki forrón szereti?

 

Amikor a többedik nem futó ismerős vagy rokon jegyzi meg, hogy „remélem, ebben a hőségben nem futsz”, azért elgondolkodom... Valóban engem félt? Igen, persze, lehet.

De az is lehet, hogy a saját frusztráltsága lélegzik fel egy kicsit: na lám, ilyen körülmények között már tényleg fölösleges, sőt őrültség futni. Sokszor azt érzem, hogy ez egy apró önfelmentési kísérlet. Csakhogy egy  futó ez alá ritkán ad lovat, így a megjegyzés után a másik fél nem feltétlenül érzi magát jobban...

A futók egymásnak ilyenkor inkább tippeket adnak. Két nagy táborra szakadunk: pacsirtákra és baglyokra. Persze mindenki igyekszik elkerülni a legforróbb órákat. Van, aki a hajnalba menekül, van, aki az éjszakába. Én a hajnalra szavazok. Éjjel nekem nem jó, mert túlpörget, és utána nehezebben megy a pihenés.

És persze ott vannak azok is, akik nem válogathatnak. Akkor futnak, amikor a munka, a család és az élet éppen lehetővé teszi. Nekik külön respekt! És persze mindannyiunknak, akik ilyenkor is megtaláljuk a módját és motivációját annak, hogy mozogjunk.

Sűrű végtelen, végtelen május

Hoppá. Lassan egy hónapja nincs bejegyzés a blogon? Ezt azért nem hagyhatom! Még akkor se, ha beteg voltam, ami amúgy hamar elmúlt, csak egy furcsa, hirtelen és gyors merülés, fáradás maradt itt utána. Az órám is láthatóan mérte. Nem tudom, mi ez, de sokan betegek körülöttem, és hozzájuk képest én még könnyebben megúsztam. Az elmúlt években ritkán vagyok beteg, évente egyszer mondjuk, és akkor is öt nap alatt, enyhe tünetekkel letudom az egészet. És most a tünetek is, igaz, hogy hat nap alatt elmúltak, de tolakodóbbak voltak, mint jól esett volna... Aztán meg önként fogászati székbe száműztem magam. Vár rám pár kellemetlen beavatkozás, amik rövidtávon hátráltatni fogják a futásaimat, de hosszútávon meg fogom köszönni magamnak. És hát, aki maratonra gyúr, az hosszútávokban gondolkozik, nem?!

Post-race Blues

Tudom, nagyon divatos ma már, hogy lépten-nyomon mindenre mindenféle címkét aggatunk, de érdekességképp gondoltam írok erről... 

Nagyon sokféle blues létezik (magyarul lehangoltság), az élet majdnem minden területére, eseményére, érzésére... A teljesség igénye nélkül: 

A munkától többször is lehet, egyetértek...😅

41. Telekom Vivicitta Félmaraton

Ezt jól megVivicittáltuk! 

Figyelem! Terjedelmes, maratoni félmaratoni poszt következik a szubjektív megéléseimről, nééémi körítéssel. Akit csak a félmaraton beszámoló érdekel, az görgessen lejjebb. Aki marad, az tartson velem!

Azt se tudom, honnan kezdjem... Akit érdekel hogy kezdődött minden, ami futás, itt olvashat róla(m). Most csak tavaly április 12-ig ugranék vissza. Életem második versenye (a tavalyi 'versenyekről' bővebben itt) volt a Vivicitta, ahol már nagy bátran 7 km-en indultam, az előző NN City 5 km után. De már akkor arra gondoltam, bárcsak már a nagyokkal mehetnék, a főnapon, vasárnap, amit már Vivicittának hívnak, mert a 7 km, hivatalosan Midicitta. Kevésnek, picinek éreztem akkor. Ma már máshogy gondolom. És vicces, hogy ehhez két dolog kellett: