Sűrű végtelen, végtelen május

Hoppá. Lassan egy hónapja nincs bejegyzés a blogon? Ezt azért nem hagyhatom! Még akkor se, ha beteg voltam, ami amúgy hamar elmúlt, csak egy furcsa, hirtelen és gyors merülés, fáradás maradt itt utána. Az órám is láthatóan mérte. Nem tudom, mi ez, de sokan betegek körülöttem, és hozzájuk képest én még könnyebben megúsztam. Az elmúlt években ritkán vagyok beteg, évente egyszer mondjuk, és akkor is öt nap alatt, enyhe tünetekkel letudom az egészet. És most a tünetek is, igaz, hogy hat nap alatt elmúltak, de tolakodóbbak voltak, mint jól esett volna... Aztán meg önként fogászati székbe száműztem magam. Vár rám pár kellemetlen beavatkozás, amik rövidtávon hátráltatni fogják a futásaimat, de hosszútávon meg fogom köszönni magamnak. És hát, aki maratonra gyúr, az hosszútávokban gondolkozik, nem?!

De született azóta több bejegyzés. A fejemben. Futás közben. Legalább nem hazudtolom meg a blogom címét. 😅 Olyan intenzíven tudom ezeket megélni, és fejben megírni... Bárcsak lenne már valami AI, ami egyenesen az agyamból kijegyzeteli őket... Uh, vagy inkább mégse! Rémisztő gondolat... 😱 😅

Az utolsó ilyen erőteljes bejegyzés most vasárnap agy-íródott. Na ugye, mondtam én, hogy a Margitszigeten jönnek a magvas gondolatok... Bár ez a nap más volt, mint a többi, ezt én is jól tudom. Másként kelt fel reggel a nap... Például felkelt, de bújva maradt, mert egész egyszerűen szakadt a májusi eső, ami aranyat ér. De mint tudjuk, rossz idő nincs, csak rossz hozzáállás, így egyértelmű volt, hogy futni fogunk, és hol máshol, mint a legbejáratottabb vasárnapi helyszínen, a szigeten! Jobb szülinapi programot el sem tudnék képzelni! Teljesen irónia mentesen értem! (Jó, max. a helyszínnel lehet még játszani...) De azt kell mondjam, hogy az esőtől tényleg minden más volt. Különleges. 🌟

Beleléptem az utolsó hármassal kezdődő évembe, és egyelőre magam sem jutok dűlőre, hogyan is érint ez engem. Egyik felem, a harmonikus, pozitív, tudja, hogy a kor csak egy szám, és az érzet számít. Az érzet pedig azt mondja, hogy ennyire egyben, ennyire jól, ennyire fitten én még soha nem voltam! Még tízen- huszonévesen sem! Sőt... Hát akkor meg?! Hát akkor meg ott a másik énem, a racionális, negativitásra hajlamosabb, aki előkapja farzsebéből a listát, hogy mit értem el, és mit nem; mim van, mim nincs; hol jártam, hol tartok, s hol nem... Aztán az agyam e két szeglete heves, hosszú vitába kezd. Elvonulnak a szivarszobába, citromillatú füstbe burkolóznak (a citrom illóolaj a kedvencem), és talán majd faxon (vagy DVD-n?) értesítenek mire jutottak, mi a verdikt. Én meg csak győzzem kivárni, hol sírva, hol nevetve. 

Nem vágytam erre a vitára, ezért fogtam maga, és inkább nekiiramodtam az esőben. Napsütésben már annyiszor futottam itt. Snassz. Nem az, de most mondjuk azt... Idén hóban, sőt hófúvásban is összejött, de esőben még nem. Itt volt hát az ideje. Csodálatos volt! Alig volt kint ember, elvétve csak egy-két futó, így teljesen magamba tudtam feledkezni. Egy kis idő elteltével, táltos paripaként szeltem a repedezett, itt-ott pocsolyákkal tarkított rekortánt. Kicsit újra gyerek voltam. És az a baj, hogy most, retrospektíven már nehéz megírni milyen stációkon mentem keresztül a két kör alatt, pedig akkor nagyon zsigerien lüktető volt. Az idei év egyik legnagyobb hullámvasút-futása volt. Nemrégen rátaláltam arra a dalra, ami nekem, rólam, hozzám, értem íródott. Szülinapom alkalmából ezt loopoltattam, és hol teli szájjal kacagva, hol meg tiszta szívből bőgve róttam a kilométereket. Ezt amúgy csak a nők csinálják? Őszintén kíváncsi lennék... Van férfi, aki színt mer vallani? 😏 

Hát szóval az idei így telt...

A faxot azóta is várom. Meg nem is várom. Jó így nekem, ebben a köztes állapotban lebegni. Ha akarom jó, ha épp melankóliára vágyom, akkor nem, de aztán megint lehet jó. Összességében, azt hiszem minden fain. Nincs okom komolyabb panaszra. De azért jó, ha a dolgokat, amikre vágyunk, néha kivesszük a fiókból, és megszellőztetjük. Csak hogy tudjuk, egyáltalán mik lapulnak ott. Ha mégis kellenének... Lakás, kocsi, gyerek, utazás, egészségügyi restanciák, egy új futómellény? Vagy csak lelki béke... 

Na, mondjak még magvasakat? Egyébként anno, amikor ez a blog már pörgött a fejemben, futás közben, pont ilyesmi bejegyzések formálódtak, tényleg nem árul zsákbamacskát a cím... Ha valaki olvasta a Sült zöld paradicsomot esetleg, akkor érti, ha azt mondom, hogy hasonló stílusban álmodtam meg először az én kis feltételes megállómat futodámat. Ami már nem is olyan feltételes... Mert:

Visszatérve azt akartam még mondani, hogy egy fax már megjött. Azt hiszem Bizton kijelenthetem, hogy a futás immáron az identitásom része lett. Hogy végérvényesen-e azt persze nem tudhatom. De hogy most stabilan az, azt tudom, érzem és mások is megerősítenek benne. Kezd az az érzés is alább hagyni, hogy biztos csak szerencsém volt, jó napom, jobb formám, és majd holnap felébredek, és kiderül, hogy csak átmeneti állapot volt, múló szeszély, vagy csak egy álom. Másnak, aki fut, szokott ilyen lenni amúgy? Mintha az ember fejében lenne egy régi én, aki nem veszi észre, hogy a valóság már előrébb jár, itt van, megérkezett... Na de mára talán mégis elég lesz a magvas gondolatokból...

Boldog szülinapot minden májusi bikának! Tudom, hogy nem könnyű velünk, de legalább nehéz! 😄 De azért jó is! Valljátok csak be ti, akik ilyen társsal, baráttal, rokonnal rendelkeztek...  😏😁

És még valami... Tényleg azt hittétek nem árulom el mi a dal, ami úgy telibe talált? Hát úgy ismertek engem?... 😏

🏁🏁🏁 Vigyázz, kész, sűrű végtelen! Végtelen május! 🏁🏁🏁