Figyelem! Terjedelmes, maratoni félmaratoni poszt következik a szubjektív megéléseimről, nééémi körítéssel. Akit csak a félmaraton beszámoló érdekel, az görgessen lejjebb. Aki marad, az tartson velem!
Azt se tudom, honnan kezdjem... Akit érdekel hogy kezdődött minden, ami futás, itt olvashat róla(m). Most csak tavaly április 12-ig ugranék vissza. Életem második versenye (a tavalyi 'versenyekről' bővebben itt) volt a Vivicitta, ahol már nagy bátran 7 km-en indultam, az előző NN City 5 km után. De már akkor arra gondoltam, bárcsak már a nagyokkal mehetnék, a főnapon, vasárnap, amit már Vivicittának hívnak, mert a 7 km, hivatalosan Midicitta. Kevésnek, picinek éreztem akkor. Ma már máshogy gondolom. És vicces, hogy ehhez két dolog kellett:
1. Lefutni egy félmaratont, és 2. megnézni az Ultra című filmet. A filmhez csak annyit, hogy egy nagyon különleges személy ajánlotta, akit nemsokára, egy másik bejegyzésben leleplezek, illetve a filmről is tervezek írni, mert két nap alatt kétszer láttam, és gyanítom párszor még megnézem. Szóval, e kettő tükrében, elhelyeztem magamat a dolgok univerzális rendjében, és ezzel minden a helyére került. Csak annyira degradáló a tavalyi 7 kilométerem, mint egy maraton, ultra, Spartathlon stb. tükrében a félmaratonom. Azaz szerintem semennyire! Ne felejtsük el, hogy én még csak ismerkedem ezzel a csodálatos világgal, előtte a legtávolabbi közöm sem volt az egészhez, szóval van mit tanulni, van hova fejlődni, minden tekintetben, de szerintem jó úton, és jó ütemben haladok. Mert ez az én saját ütemem. Más nem is lehetne. Mindenkinek megvan a magáé. Gyorsabbat, vagy lassabbat próbálni, erőltetni lehet, csak szerintem nem érdemes.
Vissza a tavalyi Vivicittához. Az a 7 km is kemény volt, megdolgoztam érte, és büszkeséggel töltött el. De ha ott valaki azt mondja, hogy Na, akkor jövőre félmarcsi?! - mint ahogy talán mondták is - kinevetem / kinevetettem. És nem álszerénységből, hanem őszintén nem láttam, hogy ez akár csak a kanyarban lehet. Azt hittem, hogy idén talán majd ott tartok, hogy a 10 km megy, és azokra tudok nevezgetni. Aztán májusban összejött egy kóbor 15-ös, de utána kezdődött a nyári leállás (ami idén nem lesz, mint ahogy téli sem volt). Csodák csodájára szeptemberben megpróbáltam, és megint ment a 15, úgyhogy megkezdődtek az azóta is várva várt szombati hosszú futásaink! 5 km-ről 10-re, majd 10-ről 15-re, úgy éreztem, relatíve könnyen ment az átállás, és abban voltam, hogy akkor ez így fog szépen menni tovább.
De a 15 km feletti táv már szerintem egy új dimenzió. Legalábbis számomra. Biztos mindenkinél máshol, máshogy van ez... A 20 kilométert először tavaly (2025) novemberében futottam le, utána idén januárban, majd február végén összejött egy 22-es csapdája is. Aminek ráadásul a legvégén még volt erőm gyorsítgatni. Mégse éreztem még mindig az enyémnek. És bár a környezetemben mindenki mondogatta, hogy Ó, de hiszen megy ez neked, nagyon fel vagy te készülve - én nem értettem egyet velük. Talán fel vagyok, de nem nagyon. Mondtam is páromnak, hogy a nagyon, az én értelmezésemben az lenne, ha mondjuk az elmúlt 8-10 héten minden szombaton 20 közelieket futottam volna... És az érzésem valamennyire beigazolódott. Mindjárt rá is térek a lényegre, ígérem... 😅
Csak előtte még szeretném itt magamnak is megörökíteni a "verseny" előtti szombatot, mert ilyet még nem éreztem soha. Hasonlót igen, de ilyet, soha. Izgultam. Nagyon. Magam sem értettem, miért. Furcsa izgalom volt. Hol jónak, hol rossznak éreztem. Először ahhoz hasonlítottam, mint amikor másnap utazunk valahova messze, de aztán beláttam, hogy mégse olyan... Teljesen új vizekre eveztem. Hol érzelmes voltam, de olyan szinten, hogy saját gondolataimon bekönnyeztem (és nem, nem azért, mert azok a napok voltak, szerencsére!), hol meg mint a ketrecbe zárt oroszlán mászkáltam fel-alá a lakásban. A pulzusom már 80 felett szörfölt, féltem, hogy aludni se fogok tudni. Beszélgettem magammal, emberekkel, a Chat GPT-vel, pontosan értettem irrealitását ennek az érzésnek, mégsem tudtam kijönni belőle. Hozzátartozik, hogy történt egy számomra picit nagyobb dolog is a blog kapcsán (erről majd egy másik bejegyzésben), és azon is ügyködtem, illetve megnéztem a már említett Ultra c. filmet is, ami egyébként életmentő volt, mert végül az hozott le a fellegekből, de úgy, hogy közben ott is tartott. Ki érti ezt?! 😏
Na, akit csak a félmaraton érdekel, talán itt elkezdhet már olvasni... 😅
Előre tanulmányoztam az útvonalat, mert a hosszabb távoknál nekem a kilométerek csak nyomasztóak, viszont ha tudom honnan-hová, merre kell menni az jó szokott lenni, most is így volt. És jól is tudtam tartani a tervezett 7 feletti tempómat, ám - ahogy az egy versenyen lenni szokott -, a szívem sokkal jobban kalimpált, az adrenalin meg duracell nyusziként dobolt bennem, úgyhogy nagyon nem olyan volt, mint egy szokásos szombati hosszú futás!
11 kilométerig nagyon nagy flowban voltam: eufória, mindenkit szeretek, sírni tudnék megint magamtól, hogy honnan hova jutottam, hogy hol vagyok, hogy én, aki régen Cooper teszteken rendre kapta a beírást, hogy nem volt hajlandó, iskolaköröknél meg a kisboltba lógtam; hogy a népesség 2-5%-a fut csak rendszeresen, a félmaratont kevesebb, mint 1% (forrás: ChatGPT), és én itt vagyok, és egy vagyok közülük, és de csodálatos ez az élet, ez a város, és de jó idő van, és jé, ott valaki egy teljes ufójelmezben fut 👽, annak meg olyan a cipője, mint nekem 👟, és sorolhatnám... Szép volt. Amíg tartott...
Azt is előre tanulmányoztam pontosan mikor, hol lesznek a frissítőpontok, és volt egy szép kerek tervem, amihez tartottam magam. Nos, ez a terv kuka, és legközelebb másik kell, mert nem vált be! 10,5 km-nél frissítettem először, egy kis vizet, és itt jött a hiba, egy kis cukros izót is. Tudom a szent szabályt, hogy soha semmin ne változtass, versenyen semmi újat ne próbálj ki, és mégis időről időre belefutok a megszegésébe... Időszakos böjtötlő vagyok, és maradok is életem végéig, mert az egyik legjobb dolog, amit valaha elkezdhettem! Ebédet eszem először, előtte nulla kalória. A hosszú futásokat is így szoktam lehozni, és nem volt még baj. Múltkor a 22 km-hez High5 elektrolitos italt kevertem, és bevált, ezért most is ittam egy kis izót. Csak közben elfelejtettem, hogy a High5 cukormentes…
Úgyhogy egy verseny közepén sikeresen beindítottam az emésztésem meg a vércukor-hullámvasutat, és ettől elég furán lettem... 😅 Utána pedig elszaladt a ló, a többi állomáson túl sokat, túl mohón ittam, úgyhogy a 15-16. km-nél jött, a mára már csak gimis emlékekből ismerős, oldalszúrás, először a jobb, majd a bal is beszállt a buliba. Ezeken kis sétával és mély levegővételekkel próbáltam úrrá lenni. Végül egy kedves ismerős zökkentett ki, aki a semmiből egyszer csak kiáltotta a nevemet, és hogy hajrá - innen is köszönöm, Szilvi! 💖
Nyilván tudtam, hogy ha innen sétálok is bőven beérek a szintidőhöz képest, de nagyon nagy csalódottság és szomorúság kerekedett felül rajtam. Plusz már minden lépést kínzónak éreztem, nem volt porcikám, ami ne sajgott volna. Sétáltam, váltogatva némi futással, 8 perc feletti tempón, és egyszer csak úgy értem be, hogy át se éltem, észre se vettem, csak putty, ott voltam, abbahagyhattam. És gyalogolhattam még csilliárd métert kifelé. Egyetlen könny szökött csak a szemembe, amikor az órám egy aranyserleget rajzolt a kijelzőjére, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy még így is, még ezzel a csúnya befejezéssel is a legjobb eredményem lett. A legjobb, aminek akkor és ott nem tudtam örülni, de azóta persze nagyon is tudok! De ott, akkor, még az érmet se engedtem, hogy a nyakamba akasszák - fel se tűnt, hogy ösztönösen elutasítottam -, csak a kezemben lóbálva araszoltam kifelé...
Párommal végre egymásra találva, legelső mondatom az volt: Soha. Többet. Félmaraton. Ő meg csak nevetett, hogy persze-persze. Fű kellett, de azonnal. Mármint gyep, amire leülhettem, sőt lefekhettem, és a futócipőmet azonnal lerúgtam (nem, nyugi, szépen vettem le...). Csak feküdtem ott, csukott szemmel a tűző napon, hatalmas zsivajjal körülöttem, hogy most akkor mi van? Örülünk? Bánatosak vagyunk? Nem tudtam eldönteni, de egyikhez se volt se kedvem, se erőm. Hányingerem volt, éles fájás a fejemben, kicsit szédültem. Asszem egy kutya megnyalt, de nem biztos... 😅
Aztán szépen visszaszivárogtam a mostba, vagy a most belém... Ittam, és ettem egy kicsit, megkockáztatva a rókát, de végül jobb lett. Lőttünk pár képet, ahol sajnos még nem őszinte a mosolyom, de már legalább van. Aztán asszem akkor tértem vissza magamba, amikor bejelentették, és kivetítőn mutatták, hogy ott van Szobi (Szoboszlai Dominik), élőben, és én tinilány módjára mentem volna, de aztán rájöttem, hogy az 1 kilométer séta, úgyhogy letettem róla... 😂
Elindultunk haza, fel a hídon, és megnyugtatott, hogy sokan bizonytalanul jártak, és hangot is adtak a fájdalmaknak. Az jutott eszembe, milyen lehet ez egy maraton után, és az, hogy na azt én sose fogom megtudni, aztán az, hogy tavaly még erről is ezt gondoltam. Egy mellettem elhaladó nő telón sztoriban volt, és hasonló dolgokat ecsetelt hevesen a vonal túlsó felének: hogy kicsit csalódott, mert volt több séta, meg lassabb tempó, és fáradás... Ez az elcsípett sorsközösség egy kicsit vigasztalt... 💕
Engem csak ez a fal lepett meg. Nem találkoztunk még, de akkor most bemutatkoztunk egymásnak! Megértettem mekkora ereje van, pedig ez még csak egy kisebb példány lehetett, de szerintem ő is megértette, hogy nem olyan könnyű az utam útjába állni. Na helló, te Fal! Én Falam... Nem mondom, hogy várom a következő találkozást, de azt hiszem, nem félek tőled! Úgyhogy kösd fel a malteros gatyádat! Én is próbálom az enyémet! Aztán majd meglátjuk mi van a túloldalon...
 |
| Párom engedélyével:) |
Szívből gratulálok mindenkinek, aki bármilyen távot is teljesített bármelyik nap, vagy csak odaállt a rajthoz! Az már győzelem!
🏁🏁🏁 vigyázz, kész, start! Induljon a Fal!🏁🏁🏁
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése