„Marad a zene, meg marad a fény”

Kép forrás

Zene nélkül mit érek én?! Tettem fel magamnak a kérdést, amikor a fülhallgatóm volt oly' kedves, és a tervezett távom kb. felénél lemerült... Amióta csak futok tartottam ettől a pillanattól, mert azt gondoltam, hogy nem tudok zene nélkül futni. Utálom a saját lihegésem hangját, és mindig úgy érzem, hogy csak a zene adhat erőt, és mindent lebíró akaratot... Hát most végre kiderült mi az igazság...

És nagyon örülök végül, hogy így alakult, mert rájöttem, hogy nem csak tudok, de bizonyos idő elteltével még szeretek is így futni. A füles rajtam maradt, különben lefagyott volna a fülem, így a lihegésemet csak tompán, inkább belülről hallottam, ami nem volt zavaró, és amint kényelmesen elhelyezkedtem a gondolataim szárnyán, meg kellett állapítanom, hogy nem is rossz! Persze, mit csinál egy blogger, rögtön elkezdtem fogalmazni magamnak ezt a bejegyzést, ami kitűnő időtöltés, csak tudnám miért mindig jobb az, ott, akkor a fejemben, mint utána, amit leírok... Arról nem beszélve, hogy kevésbé balesetveszélyes így futni. Bevallom, én nagyon szeretem hangosan hallgatni a zenét, nagy, zajszűrős fejhallgatóval, és szerencsére ugyan nagyon ritkán, de előfordulnak ebből kissé necces helyzetek biciklisekkel, autósokkal, rolleresekkel... Nyugi, azért mindig vigyázok magamra, meg azért arra figyelek, hogy minimálba' halljak.

Mikor a gépi hang a fülembe mondta, hogy Power off, rögtön arra gondoltam, hogy akkor ez a tervezett 12 km, csak max 6-7 lesz, aztán meg arra, hogy adjak magamnak időt, és nézzük meg. Extrán jó érzés így most, hogy végül összejött a 12, és minden percét élveztem! Ez valaki számára csupán apró csacskaságnak tűnhet, de én úgy élem meg, hogy a futás már megint tanított magamról valamit, megint megmutatta egy olyan oldalam, amit nem ismertem, egy újabb fun fact, ha valahol kérdezik, hogy zene nélkül is tudok élni futni. Tudok futni a gondolattól, és a gondolattal. Full érdektelen a világnak; aprócska, mégis szépen jellemfejlesztő határátlépés nekem. Van, aki amúgy csak így tud, az ismerőseim között is, velük azonosulni nem tudok, mert 10-ből azért 8-9-szer még mindig a zenével futást választanám, de legalább már ott az az 1-2, amikor nem, és tudom, hogy ez is megy, sőt nem is rosszul...

Ha már a zenénél tartunk, akartam már erről is bejegyzést, lehet, akkor eljött az ideje. És az ünnepélyes alkalom, hogy leleplezzem a blog nevének forrását. Régóta tisztelem, szeretem, rajongok érte, bizony nem más ihlette, mint Beton.Hofi. 

kép forrás

És a Soffia Coppola c. száma:

Kanyarog, táncol az autópálya

Alattunk, hidd el ez ellenszél

Ez a fény a melleden szép

Ez a fény a nyelveden szép

Minden ellened szól

Téged nem zavar hogy nem vagyok jól

Futok a gondolattól

Hányszor de hányszor futottam erre, meg az összes többi számára is. Innen is tiszteletem, szeretetem, hálám küldöm Ádi, mert ott voltál velem, amikor imaként mormoltam a szövegeidet, hogy csak addig se azzal foglalkozzak, hogy beledöglök. Futás közben, és máskor is amúgy, de most főleg a futásra gondolok. Minden nagy mérföldkövet veled léptem át. Első futás. Első reggeli futás. Első esti futás, első hosszú futás, első Margit-sziget futás, első versenyen futás... Sorsszerű pillanatok, amikor az NN City-n (nem viccelek, tényleg így volt), pont a Szabihídra lépve zengett fel az „Égjen a Szabadság híd is el végül”. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, hogy jó, de azért ne pont most... 😄És az első Margiton futáskor meg jött, hogy „Gyűlnek a szigeten a körök. / Ott ülnek a szíveden a dögök.” – és akkor is tudtam, hogy jó helyen vagyok, és jó dolgokba’.  A Bagirára meg olyat mentem a Kiprunon, végig a lezárt Andrássy-n, hogy féltem lenézni, nehogy meglássam, hogy a lábam nem is éri a földet! Loopra is tettem egy kicsit. Azóta, ha meghallom, már ez is eszembe jut, nem csak a Trafós pop-up koncert, ahol orcapirítóan közel voltál. Manapság futok már sok minden másra is, de te maradsz az alfa és origó, a komfort, és a hazaérés, és ha életem végéig csak egyetlen előadóra futhatnék, nem kérdés, hogy ki lenne az! 

Pacsi Ádi! Ide most beszúrhatnám az egyetlen közös képet, de nem voltam életem fényes pontján, így megkímélek mindenkit. Beszúrom inkább az első célba érésemet, ahol majdnem sírva fakadtam, mert arra gondoltam, honnan indultam, és hogy jutottam oda, hogy egy fővárosi versenyen, a lezárt csodálatos Duna melletti rakparton futok, és nem visz el a busz... ami az utolsókat viszi el...

Na, kicsit elkanyarodtam, de legalább azért témánál maradva. Szóval a zene. A zene az kell. „Hogy ne vesszünk el.” Meg néha nem. És olyankor még elveszni is jó. Sokféle zene kell. Van, hogy csak női hangot akarok (igen, lehet, hogy azokon a napokon, nem tudom, majd megfigyelem). Meg van, hogy pont csak nőit nem. Van, hogy gyors kell, hogy vigyen, tépjen, és van, hogy lassú, hogy andaloghassak. Van, hogy tök ismeretlen esik jól, valami random Spoti mix. Legutóbbi felfedezésem pedig a szöveg nélküli zene, mert ez is  hamis sémám volt, hogy nekem szöveg kell mindig. Akkor még nem sejtettem, hogy mekkorákat lehet menni Hans Zimerre! (Jóbarátok Jennisesen mondva) Ó, te jó ég! A Karib tenger kalózai, mikor a ködös Duna mellet megyek, vagy a Gladiátor, vagy a Dűne, na és az F1... olyankor megállíthatatlan vagyok, vakmerő, fáradhatatlan, egy igazi 6:50-7:15 perces Forma1-es kukac-gladiátor. 😂

Szóval én azt mondom, hogy fussatok így is, úgy is, mindenhogyan, próbáljatok ki minél több dolgot, tájat, talajt... Zenével, vagy zene nélkül, éljétek át az igazi runner's high érzést, ami  mámorító, újra és újra visszacsalogat, függővé tesz. És írjátok meg bátran, hogy ti hogyan szeretitek... 😏

kép forrás

A szemfülesek észrevehették, hogy két kép forrásmegjelölése, érdekes cikkeket rejt (angol nyelven):

1. Running Became Meditative When I Stopped Listening to Music
2. To Run With Music is to Encounter Yourself With Every Step

Ha van kedvetek, ajánljatok még cikkeket, vagy zenéket, válogatásokat, spoti listeket, amikre ti szerettek futni...

🏁🏁🏁 vigyázz, kész, start! Play! Run! 🍋🍋🍋🏁🏁🏁