Aztán az jutott eszembe, ha én így tudok motiválni, akkor ismertebb emberek mennyire tudhatnak... Engem például szoktak. Nagyon is! Valahányszor meglátok egy posztot, sztorit ismert, általam kedvelt, követett emberekről, virtuálisan összepacsizom velük, hogy egy klubba tartozunk! 😄 És egyből furdal a kíváncsiság, és beszélnék velük, hogy de ők hogy, meg mióta és miért... Kár, hogy ezt nem tehetjük meg. Vagy mégis? Végül is ők is emberek, akiknek ez a hobbijuk, lehet, hogy szívesen mesélnek erről is. Szóval arra a bátor elhatározásra jutottam, hogy nincs mit veszteni, ráírok egy-két ilyen emberre, és meglátjuk hogyan reagálnak.
Az egyik kiszemeltem Ónodi Eszter volt, akit a Meseautó és Valami Amerika óta, Aranyéleten át, de a színházon keresztül is, pl. Nyílt tárgyalás, követek és nagyon kedvelek, és tudtam róla, hogy fut, csak elfelejtettem. Mígnem a Problémát nézve eszembe jutott, és rögvest írtam is neki. Nagyon kedves volt, és meglepetésemre igen csak kiugrasztott a komfort zónámból, amikor azt kérte, ne írásban legyen, hanem szóban, telefonon. Minden erőmet összeszedve megpróbáltam magamból előcsalogatni a (legalább temus) Kadarkai Endrét, és végül egy kellemeset beszélgetve sok mindent megtudtam Eszterről, a futás kapcsán is.
Például, hogy neki se döccenő mentesen indult, vagy hogy ő sem kerget elérhetetlen célokat, csak fut, mert szereti, mert feltölti. Ő is van, hogy pont egy gondolatért fut. 😊 Na meg az egészségéért. 💚
Eszternek ezúton is köszönöm még egyszer az interjút, ti pedig fogadjátok szeretettel!
.......................................................................................
Kezdjük az elején. Te mióta futsz?
Hát idestova ez már egy 25 éves történet. Úgy került az életembe a futás, hogy gyerekként én gyakorlatilag semmit nem sportoltam. Az a fajta kislány voltam, akit a szülei inkább zongorára meg rajzszakkörre küldtek, nem pedig valamilyen edzésre. Úgyhogy elég komoly hendikeppel indultam.
Úgy keveredtem bele, hogy a Meseautó című film forgatása előtt, májusban megkaptam a szerepet, és augusztus végén indult a forgatás. A nyári szünetben nem nagyon foglalkoztam magammal, csak éltem a világomat, és ennek következtében felszaladt rám pár kiló. Ez a ruhapróbán derült ki: a ruha, amit még májusban felpróbáltam, akkor még lötyögött rajtam, augusztusban viszont már feszült. Akkor hirtelen, válságmegoldásként a rendezés és a produkció azt találta ki, hogy gyerünk futkározni körbe a Margitszigeten a 30 fokban, mert két hét alatt valami eredményt kellett produkálni. Plusz persze szigorú diéta.
Tehát mondhatjuk, hogy szenvedésből, meg ilyen kötelezőségből indult az egész, és ennek megfelelően sok élvezeti érték nem volt benne. Aztán úgy voltam vele, hogy a forgatás alatt is jó volt szinten tartani, és nálam is egyszer csak átkattant valami, ami tulajdonképpen a légzéssel kapcsolatos. Mivel addig semmit nem sportoltam, semmi tudásom nem volt arról, hogy hogyan kell igazából futni. Az ember azt hiszi, hogy csak felvesz egy futócipőt, és elindul a vakvilágba. Ennek megfelelően nekem is az ötödik perc után már szúrt az oldalam, sipolva vettem a levegőt, minden bajom volt.
Mígnem az egyik kedves unokatestvérem – aki velem ellentétben sportolt gyerekkorában – amikor elmondtam neki ezt a problémát, azt mondta, hogy a legegyszerűbb dolog a légzésre figyelni: próbáljam meg, hogy ugyanannyi lépés alatt szívom be a levegőt, és ugyanannyi lépés alatt fújom ki. Kipróbáltam, és láss csodát, szuperül működött. Lett tőle egy állandó tempóm, nem az a kapkodó fajta, amikor az ember az elején nekiiramodik, aztán jól elfárad, és a végén már semmi élvezet nincs benne. Ráálltam egy nagyjából egyenletes sebességre, megszűnt ez a kellemetlen érzés, és onnantól sokkal jobban tudtam élvezni is a futást. Már az idővel is tudtam játszani: egyre tovább bírtam, mert nem volt légzési problémám.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy én mind a mai napig a futást egy kicsit idézőjelbe tenném. Inkább kocogás az, amit művelek – annyi kis csavarral, hogy kétszer lefutottam a félmaratont. És amikor a félmaratonra készültem, akkor az edzéstervemben – ha lehet ilyen fellengzősen mondani – voltak olyan részek, ahol sprintes szakaszokat váltogattam a kilométergyűjtéssel, tehát intervall jellegű edzések is. De alapvetően, amikor lemegyek futni, inkább az időre megyek: legyen meg mondjuk az 50–55 perc vagy az egy óra. A tempót pedig nem én határozom meg, hanem a pulzusom: nem akarom, hogy túlságosan felmenjen, úgyhogy ez leginkább kocogás.
Igen, abszolút én is ebben vagyok, meg a blog is első sorban kezdőknek szól. Pont volt is egy ilyen bejegyzésem, hogy ki hívhatja magát futónak, és én arra jutottam, hogy bárki, aki futásszerű mozgást végez, és magát futónak szeretné nevezni... Szerinted?
Igen. Akinek a lábán futócipő van! 😉
Említetted, hogy az egész a fogyás miatt kezdődött. A futás később hogyan változtatta meg a testedhez és az egészségedhez való viszonyodat?
Hát biztos, hogy a testnek, a forma megtartásában segít. Én például hetente háromszor lemegyek futni. Most már nem is feltétlenül a fogyás miatt, hanem inkább azért, mert abban a korban vagyok, amikor a csontritkulás megelőzése is fontos. Azt hallottam, hogy a csontoknak – pontosabban a gerinc körüli izmoknak – nagyon jót tesz az ilyen apró, rázkódással járó mozgás, mert erősíti a gerinc körüli izmokat, ami fontos a gerincoszlop stabilitása szempontjából. Tehát ilyen értelemben egészségügyi tényezők is vannak benne. Persze, nyilván, ha az embernek testsúlyproblémái vannak, vagy úgy érzi, hogy egy kicsit megszaladt a mérleg, arra is nagyon jó. De én ennél sokkal többre tartom a futást. Nekem legalább olyan fontos a mentális kikapcsolódás benne, mint a fizikai része.
Igen, ezt akartam is kérdezni. Mondtad, hogy szenvedésből indult, de ma már inkább eufória? Eljutsz futás közben bizonyos euforikus állapotba, vagy inkább a belehalás érzése van, esetleg egyfajta flowélmény?
Semmiféle belehalás! Nem szeretem, ha az ember a saját testét különböző szenvedtetéseknek teszi ki úgy, hogy abban nincs semmi élvezet. Szóval a belehalást én nem szoktam művelni. Nekem a flowélmény a legfontosabb. Illetve most, hogy jön a jó idő meg a tavasz, pont ma gondoltam arra, hogy lehet, hogy újra beiktatok néha egy-egy sprintesebb szakaszt, tehát a futás végére berakok egy kis intervallt. De alapvetően nem szeretem, amikor már vér és verejték az egész, mert nyilván mások a céljaim. Valószínűleg, ha sportoló lennék, az egy másik helyzet lenne, de hobbi szinten azt hiszem, nincs rá szükség.
Abszolút egyetértek! És mondod, hogy mások a céljaid. Neked most mik a jelenlegi céljaid a futással?
Hát mondom, például ez a csontritkulás-dolog most nekem nagyon tetszik, hogy ez ellen a futással is lehet tenni. Egyébként pedig ugyanaz, mint ami az elmúlt tíz évben volt: jólesik fizikailag a testemnek, és jólesik az agyamnak is.
Most már, hogy hetente háromszor csinálom, nem mindig ugyanúgy futok, ebben is van változatosság. Néha például podcasteket hallgatok, ami tök jó. Tehát nem mindig a flowélményre vagy erre a meditatív állapotra megyek rá, hanem van, amikor futás közben podcastet hallgatok, és akkor másra is figyelek, nem csak a futásra. De van, amikor kifejezetten a flowélményt keresem, ilyenkor inkább zenét hallgatok. Olyan is van, amikor semmit nem hallgatok, de ez mostanában ritkább.
És úgy, mint színésznek, a hivatásodhoz miben tud hozzájárulni a futás?
A színészet sokszor szellemi tevékenység is. Ha éppen egy szereppel bíbelődöm, az sok gondolkodást igényel, nemcsak a próbán, hanem azon kívül is. Sokszor volt már, hogy futás közben jutott eszembe egy megoldás egy szereppel kapcsolatos kérdésre. De nem feltétlenül csak szerepekre igaz ez. Az életben bármilyen problémánál – akár egy beszélgetésnél, hogy mit mondjak valakinek – egyszer csak be tud villanni a fejembe egy jó, építő gondolat.
Igen. Futok a gondolattól, gondolatért... 😁
Említetted, hogy kétszer futottál már félmaratont, nekem most vasárnap lesz az első hivatalos, a Vivicittám. Van esetleg valami hasznos tipped, tanácsod?
Ó, hát akkor hajrá! 😊 Azt tudom mondani, hogy nem feltétlenül kell előtte lefutni a teljes 21 kilométert. Ha mondjuk egy 15–17 kilométer már megvan előtte, akkor nagy valószínűséggel meglesz a 21 is. Én annak idején ennek érdekében 3 szigetkört lefutottam, és akkor már örültem, hogy valószínűleg a 21 is menni fog.
Ami viszont nagyon fontos, és ezt tanácsként is el tudom mondani: hiába tűz ki az ember magának egy tempót, amit tartani szeretne, a futóverseny hangulata elképesztő adrenalint ad, és nagyon megdobja a teljesítményt. Legalábbis velem így volt. A 15–17. kilométerig jóval gyorsabban futottam, mint amit magamnak kitűztem, mert vitt a tömeg, vitt a flow, vitt a hangulat. Már kicsit el is bíztam magam, hogy ez akkor pikk-pakk meglesz. Aztán érdekes dolog történt: amikor meglett a 17. kilométer – tehát egy kicsit túl azon, amit korábban próbáltam –, a szervezetem egyszer csak megérezte, hogy olyan terepen vagyok, ahol még sosem voltam. Mintha egy ösztönös fék indult volna be. Amit addig behoztam időben, azt ott el is vesztettem, mert visszaesett a tempóm. Nyilván a fáradtság is benne volt, de nekem az volt az érzésem, hogy a testem egyszerűen reagált arra, hogy ez már egy ismeretlen tartomány.
Szóval szerintem az a jó, ha az ember nem hagyja magát teljesen elragadtatni az elején. Bármennyire úgy érzi, hogy nagyon fog ez menni, érdemes egy kicsit visszafogni magát, mert akkor biztosan marad energia a végére is.
Igen, én is valahogy majd erre készülök, voltam már pár versenyen egyébként, csak hogy szokjam a hangulatot, és olyanokat futottam, amiket majdhogynem azóta se tudok reprodukálni.
Igen, nagyon megpörgeti az embert ez a cucc, és azt hiszi, hogy akkor fú, itt most repülni fog a célba is.
Azt is hozzá kell tennem, hogy nem tudom, most milyen a versenypálya, de én pont akkor futottam az első félmaratont, amikor az utolsó három kilométer a Ferdinánd híd emelkedője volt. Tehát nem elég, hogy addigra jutottam el a „szűz területre”, a 18., 19., 20. kilométerre – ami önmagában is egy challenge volt számomra –, még egy emelkedőn is kellett megtenni. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy ott visszaesett a tempóm.
De a lényeg az, hogy bármennyire hagyná magát az ember elfutni az első pár kilométeren, érdemes tudatosan egy kicsit visszavenni a tempóból, mert akkor biztosan marad erő a végére.
Ez volt egyébként a legemlékezetesebb futásod? Vagy tudsz másikat is mondani?
Viszont voltak más emlékezetes futások is. Például amikor a színházzal Torinóban voltunk turnén pár évvel ezelőtt. Városnézésnek is tökéletes volt: úgy fedeztem fel a várost, hogy a Pó folyó partján futottam a rakparton. Így egyszerre edzettem is, meg néztem a várost is.
Igen, én egyébként nem annyira rajongok a versenyszitukért, de azért imádom itt Budapesten, mert a legszebb helyeken lehet menni, a forgalomtól védetten, mint például a rakpart. Mesés látvány, nem lehet megunni!
Igen, abszolút. Városnézés szempontjából is nagyon jó. De szeretek terepen is futni, erdőben. Szóval, az is nagyon szuper, amikor az ember nem a saját megszokott futókörén van, hanem egy kicsit kalandozik.
És amúgy a közvetlen környezeted mit szól hozzá, hogy te ennyit futsz? Pozitívan állnak hozzá, vagy szoktál kapni negatívat is?
Tulajdonképpen a környezetem is támogat ebben. A családomból például a fiam is szokott futni, és a párom is néha rávehető, úgyhogy szerencsére alapvetően nem ellenséges közegben csinálom ezt.
És az erősítéssel hogy vagy? Mert ugye sokszor azt mondják, hogy szentírás, hogy muszáj erősíteni is futás mellett.
Igen, igen. De ezt is inkább már az életkorom miatt teszem. Súlyzós edzéseket szoktam csinálni.
És a bemelegítés-nyújtás szentsége? 😅
Hátööö… 😅 figyelj, ha nem ez a lötyögős-kocogós futás van, ami az én futásaim nagy részét jelenti, hanem mondjuk intervall jellegű edzést csinálok, akkor utána szoktam nyújtani. De azért ebben vannak elmaradásaim, azt bevallom.
Nekem is. És szerintem nagyon sok futónak egyébként... 😄
Igen, valószínűleg...
Téged meg szoktak ismerni futás közben amúgy az emberek?
Igen, jöttek már oda hozzám, hogy gratulálnak, és hogy a kedvenc színésznőjük vagyok. De a legviccesebb az volt, amikor a Margitszigeten futottam, ráadásul nagyon hideg téli időben, tehát nagyon be voltam öltözve – amit egyébként ma már nem ajánlanék, de akkor még ezt nem tudtam. A lényeg az, hogy körülbelül csak a két szemem látszott ki, volt rajtam egy futósál is. És egy Ausztráliában élő unokatestvérem, akivel – nem viccelek – körülbelül húsz éve nem találkoztam, valahogy mégis megismert. Esküszöm, nem tudom, hogyan. Lehet, hogy azért, mert ő is futó, és valahogy „megérezte”.
Ez tényleg egy jó találkozás lehetett! Ha már említetted a nagyon hideget... Szokott olyan lenni, hogy nagyon nincs kedved kimenni? És olyankor mivel tudod motiválni magadat?
Olyan is volt már, hogy nem is az volt a kérdés, hogy van-e kedvem, hanem inkább az, hogy mennyi energiám van. Például amikor a Valami Amerikát forgattuk: a nap legelején volt jelenésem, hajnali keléssel, aztán volt egy hatórás szünet, és a nap végére vissza kellett mennem. A hajnali keléseket amúgy sem viselem könnyen, fáradt is voltam, és ott álltam két lehetőséggel: vagy megpróbálok aludni nappal – ami vagy sikerül, vagy nem, általában inkább nem –, vagy elmegyek futni, és ezzel átlendülök a holtponton.
Végül a futás mellett döntöttem, és azt éreztem, hogy ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Ezerszer jobban felfrissültem, és az, hogy még mozogtam is egyet, külön öröm volt. Szóval ez tipikusan egy olyan helyzet volt, amikor maximálisan azt éreztem: nagyon jó döntés volt a futást választani a punnyadás helyett.
De jó ezt mástól is hallani, mert ilyen már nekem is volt sokszor, és ha kihagytam volna a futást, a fáradtság is csak rosszabb lett volna.
Zárásképpen, nem hagyhatom ki a kérdést, hogy van-e olyan színdarab, könyv, vagy film, aminek a középpontjában a futás áll, és ajánlanád?
Ha magyar film, akkor nyilván: Futni mentem, aminek nem csak a címében, de a filmben is vannak futós jelenetek.
És amit még tiszta szívből ajánlok, az Ultra, ami szerintem egy csodálatos dokumentumfilm. Simonyi Balázs készítette, aki maga is dokumentumfilmes és ultrafutó. Egy elképesztően izgalmas filmet csinált a Spartathlonról, amelyen ő maga is részt vett, és közben több ultrafutót is bemutat a mezőnyből. Egyszerűen elképesztően jó film! Mindenkinek ajánlom. De nem is feltétlenül csak a futásról szól, hanem emberi sorsokról is: ki miért fut. Nagyon erős emberi történetek jelennek meg benne. Ott aztán tényleg a határok átlépését látjuk, a saját korlátok meghaladását – nem is kicsiben. Szóval egy szuper film!
Hú! Ez nagyon jól hangzik, köszönöm, biztos, hogy rákeresek! És nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy beszélhettünk, nagyon élveztem!
Én köszönöm, hogy gondoltál rám, és sok sikert!
.......................................................................................
Azóta már tudjuk hogy sikerült a Vivicitta, amit követett egy jó kis post-race blues... Lezárva egy NN City 5 kilométerrel! 😄
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése