Múltkor már kicsit elmélkedtem a hőségről, és adtam pár tanácsot is. Jó szokás szerint akadt, aki belém is állt, hogy miket beszélek, hogy a pulzust érdemes figyelni, amikor nem mérvadó, és bár azt terveztem, hogy olyan messzire elkerülöm az extrém melegben futást, ahogy csak lehet, ma kigyulladt egy kis agymanó-lámpa a fejemben, hogy mi lenne, ha mégis kipróbálnám, követve a saját tanácsaimat. Végül is, annál, mint mikor télen, a jegesedés kellős közepén mentem, nem lehet sokkal rosszabb... Nem?
És valóban, fedeztem fel hasonlóságokat. Az volt a terv, hogy délelőtt 10 felé megyek ki, hiszen ez a kedvenc futó időm amúgy normál időjárásban. Úgy terveztem, hogy lépésről lépésre, méterről-méterre haladok, végig hallgatva a főnökre (= testem, szervezetem), és ha bármi nem jó, megállok, hazamegyek, hiszen csak itt leszek a közelben. Télen, a fagyos úton is így csináltam, biztattam magamat, hogy „Na csak egy kicsit még, ha nem jó, visszajövök!” És bevált.
Mert szerintem az igazi, tartós és nem elrettentő határátlépések így történnek, és így tudnak jól történni! Óvatos-duhaj módjára...😅 Mindig egyszerre csak egy pici lépés, amire az agyunk még azt mondja: „Mi a... ööö... végül is... oké... eddig oké...” És szépen, szinte észrevétlenül átlépjük a határunkat, és az újdonság már be is épült a személyiségünkbe. Már mehet a jól bejáratott mondat, hogy mi így meg úgy szoktuk...
Szóval, betartva saját tanácsaimat, kivételesen nem fekete pólóban, vizes sapkában, jól benaptejezve, előre hidratálva indultam el. A naptejhez annyit, hogy FÜL!!!!👂 Mindenki kenje be a fülét is!
Nagy meglepetésemre, az első négy kilométer nagyon jól esett, mosolyogva szeltem, persze csak óvatos 7:20-7:30-as tempóban. Mosolyogtam, lúdbőröztem, még a forró áramlatokat is éltem, boldog voltam, hogy rávettem magam. Még azt is élveztem, hogy rajtam kívül alig volt ember. Mivel ez a hónap, a sok fogműtétből gyógyulgatás miatt gatya lett, ezért pontos tervem volt, hogy mennyit is szeretnék ma menni (7-et). Tartottam is magam hozzá, ahol fordulni kellett, ott fordultam. Útközben oda és vissza is megálltam egy ivókútnál, vizeztem mindenemet, és ittam is. Okos, összeszedett edzésnek éreztem.
Aztán visszafelé egy ponton, ahol nulla árnyék volt, mint akinél csatornát váltottak, napsütéses romkomból, reklámszünet nélkül, egy túlélőshow-ban találtam magam... Nagyon szenvedtem. A pulzusom egyre emelkedett. És akkor itt üzenném, hogy DE! A pulzus igenis tud irányadó lenni! Kb. hússzal magasabbra szökött, mint az adott tempónál szokott, és ez pontosan arra volt jó, hogy több sétát iktattam be. Lehet, hogy profiknál ez máshogy működik, nem tudom, meg persze embere válogatja, de én még mindig kezdő vagyok, és még mindig kezdőknek írok, úgyhogy igenis továbbra is azt tanácsolom, hogy nézzétek a pulzust! Aki nem akarja, ne nézze persze. Én akarom, és fogom, mert nekem magamról sokat elárul, és érdekes megfigyelni.
Itt még egy nyúlfarknyi kitérőt tennék a pulzusra, mert eszembe jutott, hogy milyen boldog tudok lenni, amikor kanapén fekvés közben néha négyessel kezdődik! Korábban, amikor teljesen egészségtelenül, mozgásszegényen éltem, olyan 80-90 volt az alap. Nagyon jó látni, hogy a futás mennyi mindent átalakít! Ugyanez az éves kötelező orvosi vizsgálat, ahol a meglévő fehérköpeny-szindrómámmal régebben konkrétan kiakadt a vérnyomásmérő, most pedig 130, és akkor már nagyon izgulok...
Na de vissza a Survivor epizódhoz, vajon túléli-e a futónk, vagy ott esik össze a kedvenc, Duna-parti futóhelyén... Hát a szeleburdi futónknak, már a végét járva (nyugi, költői túlzás csak😉), ahol fordulhatna rá a hazafelé vezető utolsó kilométerre, még egy kisördög odaül a vállára, és azt súgja, hogy „Naaa, csak még egy kilométerecskét, milyen menő lenne már?!”👹 És ekkor főhősünk tekintetén látszik, hogy komolyan eljátszik a gondolattal, úgyhogy a nagymamája kell, hogy lelki szemei előtt megjelenjen, és nagyon határozottan hazaparancsolja. Úgy, mint régen a játszótérről, sötétedés után, hogy az ő nevétől zengett az egész utca, és inkább iszkolt haza, mielőtt a barátai mind jól kinevetik...
Egyszóval most is győzött a józan ész!😁 Hazafelé még egy benzinkút-pause is volt, vettem egy népszerű izotóniás italt (igen póverrédet), aki sajnos nem támogat, de el kell mondjam, hogy az átlátszó barackos-almás igencsak mennyei mannának bizonyult ma nekem, ilyen forró kalandok után! 😅 Otthon aztán megint csak a pulzusom kiabált, lassacskán tért magához, de végül happy enddel, langyos zuhannyal, és még több izotóniás itallal zárult a mai túlélő vetélkedőm.
Örülök, hogy kipróbáltam ezt is, de annak még jobban, hogy betartottam minden szabályt, és hallgattam minden megérzésre. Egész jó páros kezdünk lenni, a szervezetem meg én! 😍 Szegény eddig is mindig kommunikált, ebben biztos vagyok, csak sokszor süket fülekre talált...
Az összes múltkori tippem közül azonban a legfontosabb az, hogy: AKI TEHETI, NE FUSSON A NAGY MELEGBEN! Inkább előtte hajnalban, vagy utána este / éjjel. És ez kimaradt múltkor, de aki tud / szeret / hajlandó rajta futni, az válassza a futópadot bátran! Mind győztesek vagyunk, ha bármilyen formában (de okos kereteken belül) az egészséget, mozgást választjuk!
Slusszpoénnak, amikor hazafelé már elhittem, hogy túlélem ezt a küldetést, sőt arra gondoltam, hogy akkor a mai Survivort én nyertem, szembejött egy srác, kutyával futott, és valami olyan Hannibál-szerű maszkban, hogy magam is megijedtem. 😅 Szóval a mait ő nyerte! A nagyimnak meg szívesen elmesélném, hogy hazazavart, de nem tehetem, mert hallgathatnám, hogy mi nekem a bajom, hogy egyáltalán ilyenkor kimentem... 😅 Azért felhívtam, és megkérdeztem, hogy bírja a meleget, és biztattam, hogy szerdán elvileg érkezik a lehűlés. Ha távolabb vannak, de élnek még, hívjátok fel ti is a nagyszüleiteket, nem árt néha egy kis becsekk! 😊
🏁Vigyázz, kész, start! Hívd fel a nagyszüleidet, ha teheted! 🏁
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése