Határok Gal Gadot-val

Múlt héten egy kísérletet folytattunk, mert sokszor kaptam (akár profi futóktól is) kommentet, hogy felelőtlen vagyok, ha éhgyomorra futok hosszúkat - a hosszú jelenleg nálam 15-22 km -, ezért arra gondoltunk, egy próbát megér, és szokásunk ellenére reggeliztünk, majd vártunk, és utána futottunk. 

Teljes csőd volt! Itt olvashattok róla bővebben.

De megérte, mert legalább már biztosan tudom, hogy nálam mi a helyzet, és senki nem tud megingatni ebben. Én senkinek nem mondom, hogy csinálja így. Pont az a nehéz ebben, hogy nincs egyetlen módszer, ami mindenkinek jó lenne, mindenkinek magának kell kikísérletezni a megfelelőt, és ebben benne van, hogy párszor mellélő, és nem lesz jó az eredmény, de azt is pozitívan kell felfogni, és tanulni belőle. 

Ehhez képest, ma ennek a teljes ellenkezőjét sikerült produkálnom, de abszolút nem direkt...

Történt ugyanis, hogy elhatároztam, hogy ha már itt ez a szép október 23, amikor nem kell dolgozni, a nap is süt, menjünk futni, de semmi komolyra nem vágytam. A terv az volt, hogy a szokásos közeli helyemen futok 10-12 kilométert, és ennyi. De az agyam, vagy ösztöneim, vagy a belső csintalan manóm menet közben máshogy gondolta... Azt üzente kacsintva, hogy meg kéne indulni a város felé... 

Sokszor elfojtom magamban ezt a pajkos hangot, mert ragaszkodom a tervemhez. De néha azt érzem, jó hallgatni rá, mert ő az, aki tud új dolgokat tanítani magamról, amelyek, nos, sokszor a komfortzónámon kívül esnek... 

Nem láttam benne rizikót, hiszen nagyon szeretek a Duna mellett futni, végig a villamosvonalon, ahol, ha elfáradok, vagy kakukk, akkor csak felülök egy sárga vilire és hazazötyögök. Nem készültem hosszúra, nem volt nálam se mellény, se innivaló, semmi, de a kisördög egyre csak csalogatott tovább... Hogy csak nézzük már meg mire lehetek képes... Hát legnagyobb meglepetésemre, mire észbe kaptam, már 17 kilométernél tartottam, és az ilyenkor szokásos falam sem döngetett, így csak mentem tovább és tovább, Gal Gadotnak képzelve magam 😄. 

A húszat elérve megérkezett a fal, és egy rossz Balázs show epizód módjára próbálkozott... A szokásos kis kulacsaim is hiányoztak. De tisztán és erősen éreztem, hogy menni akarok tovább, úgyhogy betettem azt a zenémet, amelyiknél az agyam automata pilótára kapcsolhat, és a lábaimnak csak ritmusra kell menni, erőmtől függően, kisebb vagy nagyobb lépésekkel diktálva a tempót. 

Végül hazaértem. Villamos nélkül. Meglett a menet közben kitűzött 22 kilométeres cél. Szenvedősen, de meglett. Fáradtság és boldogság öntött el. Nem először futottam ekkora távot, remélem nem is utoljára. De így most először. Arra gondoltam, ma már más dolgom nincs, csak folyadékot és szénhidrátot pótolni, pihenni, élvezni a learatott munka gyümölcsét. Regenerálódni. Régen azt mondtam volna, ez a futásból a kedvenc részem. 😅 Ma már hál-istennek a közben is élvezetes, sőt, esetenként még a szenvedés is tud romantikus lenni...😸 

És hogy mire volt jó ez az egész? 

Arra, hogy megtanultam magamról, hogy 22 kilométert is le tudok futni, két zsebkendővel a zsebemben, minden más nélkül. 

Fogok-e még máskor is így menni? 

Szándékosan nem nagyon, mert éreztem, hogy a folyadék, amit ilyenkor megszoktam, az azért hiányzik. De már sokkal bátrabb leszek legközelebb, mert ha meg is lesz mindenem, majd arra gondolhatok, hogy menne nélküle is. Kijjebb toltam a határaimat, és ez végtelen nyugalommal tölt el. 

Néha, erre is szükség van. Nem állandó jelleggel, mert az tényleg felelőtlenség lehet, és könnyen baj lehet belőle, de ha tudjuk, ismerjük magunkat, figyelünk a jelzéseinkre, és készek vagyunk módosítani, amikor kell, akkor igenis játsszunk a határainkkal, tologassuk a falainkat, mert szerintem megéri! Nagyban hozzájárulnak hosszútávon a fejlődéshez. 

Na, kikoejjóztam magam. Ha rám hallgattok, azt csináltok, amit és ahogy akartok, éreztek! Ez a legjobb tanács, amit adhatok! 😁

Kellemes hosszú hétvégét mindenkinek! Használjátok ki a jó időt!🌞

🏁Vigyázz, kész, start! Fussatok szívvel, ésszel, ösztönnel! 🏁